Gyaloghíd

Gondolatok a Hídról

Évek óta töprengek egy új budapesti híd gondolatán. Az, hogy Budapest hídépítészetének története nem állhat meg a mégoly szép, de a város szívétől messzire eső Megyeri Híd megépítésénél, nyilvánvaló. Semmi nem áll meg a történelemben. Ha megnézzük hídjaink ritmusát, az egymástól megközelítőleg kilométernyi távolságra induló hidakat, láthatjuk, hogy kínos foghíj tátong a hajdani Kossuth-híd helyén a Parlamentnél, valahol a Batthyány tér és a Kossuth tér között. Igencsak jól jönne egy kerékpáros híd délen, az Infopark és a Nemzeti Színház körül elterülő üzleti, irodai negyed között is. Erre a helyre az EXPO ’95 idején születtek is tervek. Kisebb kerékpáros híd ívelhetne akár a Műegyetem és a szemközti Bakáts utca között is, hogy a Ráday utca és a nemsoká megnyíló CET, vagy éppen a környező pesti egyetemek fiatal közönsége két keréken cikázhasson a budai egyetemi campus környékére, a holnapi Bartók Béla út bohém éttermei, kocsmái, galériái között. És jól jönne, ha lenne kapcsolat az Újlipótváros és a Margitsziget, valamint Újlak között is.

Én azonban mégiscsak egy másik helyszín, és egy másik híd gondolatát érlelgetem magamban. Legcsekélyebb befektetéssel ugyanis a város minőségén itt lehetne a legjelentősebb pozitív változást előmozdítani. S ez a híd, A Híd a hajdani hajóhíd, majd repülőhíd, a pesti és budai partok között Zsigmond király uralkodásától a XIX. század közepéig mintegy hat évszázadon át különféle módokon összeköttetést teremtő hidak történelmi helyén, vagy ahhoz igencsak közel ívelne át a Dunán. A Vígadó térről a szemközti, s ma még élet(kép)telen Várkert Bazár között.

Két nagyon mai gondolat, a város életének a Dunára való ráfordítása, valamint a környezettudatosság, a jó kondíció, és az egészséges életmód igenlése találkozik ebben a Dunán átívelő kerékpáros és gyalogos Híd gondolatában. Ezek az eszmék találkoznak két gyakorlati funkcióval, a várost évről évre megterhelő turisztikai buszforgalom csökkentésének és kiváltásának igényével, valamint azzal a régen fölismert közhellyel, hogy kortárs építészeti attrakciók nélkül bármilyen szép egy város, csupán élettelen történelmi katalógus marad, ha nincsenek állításai a benne élő kortársak számára. Ha pedig a múlt dicső tetteinek súlya alatt nyomasztott mai városlakók felé nincs mit szólni a legmagasabb igényszintű kortárs építészet nyelvén, úgy nem lehet a várost felkereső vendégek felé sem. Budapest közeli és távoli versenytársai (Bécs, Barcelona, Amszterdam, Milánó) egytől egyig kínálják az efféle vonzerővel bíró építészeti újdonságokat, amelyeken keresztül a város közösségének életereje, jövőképe, cselekvőképessége mutatja meg magát.

Ez a Híd úgy kötheti össze egyetlen sétaútra fűzve a turisztikailag frekventált Budai Várat a belváros kellős közepével, ahogy a Károly-híd teszi Prágában a Hradzsin és a Vencel tér között, vagy ahogy a Ponte Vecchio kapcsolja össze Firenze két nevezetességét: a Palazzo Pitti-t és a Piazza Signoriát. Pest Belvárosa már fejlődik. Budáé nem. De fejlődnie kell, s fejlődése nem maradhat a Budai Vár falai közé szorult zárványszerű folyamat. A két városrész földrajzi közelsége égetően kívánja, hogy Pest és Buda belvárosai integráltan, egyetlen szervezőgondolat mentén fejlődjenek, s ez az átalakulás Budapest életformáinak új, kellemesebb, egészségesebb, közösségibb és élhetőbb minőségét hozza magával. E célra, sajnos, a ma rendelkezésre álló Lánchíd alkalmatlan. Útfelületéről a híd szerkezeti sajátosságai miatt nem látszik a város. Fedetlensége miatt az ősztől tavaszig uralkodó erős dunai szél miatt megint csak kevéssé vonzó.

A Híd afféle szendvics-híd lenne tehát, amelyben élet zajlik. Éttermek, kávéházak, házasságkötő terem, ékszerboltok, és más a dunai attrakcióra reflektáló éjjel-nappal látogatható funkciók húzódnak a dús növényzettel befont hatalmas üvegtáblák mögé, honnan a legszelesebb, legcsapadékosabb napokon is a városi kellős közepéből tárulna fel az, ami Budapestben a legértékesebb: a panorámája!

A Híd tetején kerékpáros és gyalogos közlekedés zajlana csak, fák, füves parterek, virágos felületek váltakoznának különféle vízi látványosságokkal, szobrokkal, hogy a Várból rátekintve egy víz felett függő zöld parkot láthassunk.

Budapest ma megújulni szeretne. Még csak szeretne, és nem AKAR!, pedig a szándék efféle parancsoló indulattal való fölhevülése nélkül kevés dolog tud megvalósulni máshol is. Hát még nálunk. Ehhez a nélkülözhetetlen megújulási akarathoz nagyon erős üzenetek, igencsak határozott tettek kellenek. Ilyen tetteket látunk London egén, ahol Norman Foster kúpforma felhőkarcolója teljesen újrarajzolta a híres város évszázadok alatt szemeinkbe égett látképét. Ezt látjuk Párizsban, időről időre, valahányszor egy elnök búcsút int hivatalának: Pompidou a kulturális központtal, Mitterand a Louvre félénkségtől mentesen megálmodott üvegpiramisával, majd a Grande Biblioteque-el, és Chirac a Musée Branly Szajna-parti épületeivel rajzolt egy-egy markáns vonást a francia főváros arcára. Csak éppen Budapest arcán nem szaporodnak a markáns, és hangsúlyozom, a világ kortárs építészetének legjavától eredő új vonások. Ezért Budapest üzenete: szép város, de nem a jelenkor szelleme, pusztán annak pénze alakítja. A Híd gondolata e mai, egyelőre talán lappangó szellem megelevenedésének kíván témát, tárgyat adni.

Bojár Iván András